Fordította: Lavender Zephyi
Egy nagyon szép interjú, a kitartásról, az őszinte odaadásról, a zenészlét emberi oldaláról az igazi senpai-kyouhai kapcsolat fényében.
***
1. Rész
Az első beszélgetésre ez alkalommal – Ruki kérésének eleget téve – Teru-sant hívtuk meg.
Ruki: Sajnálom, ez túl nagy kérés volt. Habár egy turné kellős közepén vagy, mégis örömmel jöttél el. Annyira hálás vagyok ezért!
Teru: Nem, nem. Ruki-kun ezzel kezdi meg szereplését ebben az interjú sorozatban, szóval mindenképp szeretnék együttműködni! Szerintem nagyszerű lenne, ha szélesíteni tudnánk a zenénk és a tevékenységeink skáláját. Meg aztán már régóta akartam Ruki-kunnal találkozni, szerintem jó lesz, hogy ebben az interjúban beszélgethetünk. Ha neked megfelel, ha én vagyok itt, hívhatsz, amikor csak szeretnél!
R: Túlságosan kedves vagy, de igazán boldog vagyok, mert majd eldicsekszem ezzel a beszélgetéssel a szülővárosombeli embereknek. (lol)
T: Hahaha. Miket mondasz. (lol)
R: Nem, komolyan. Kanagawából származom, de a vidéki részéről, szóval az összes barátom és rokonom mind nagyon józan felfogású emberek. Mikor azt mondom józan felfogásúak, úgy értem, hogy mikor több helyen is koncerteztünk, mindig azt kérdezgették: „Találkoztál ezzel meg ezzel a fickóval?” tök mindegy mekkora volt a koncerthelyszín. (lol)
T. Hahaha. Megértem. (lol) Teljesen megértem. Az unokahúgom most harmadéves a középiskolában. Egyszer csak felhív és azt mondja: „A One Direction-nel együtt mutatkoztál, ugye?” Ah igen, igen…így van. Tényleg lenyűgöző, ha valami ilyen történik. (lol)
R: Hahaha és ilyenkor azt mondják: „Tényleg?” (lol) Az én unokaöcsém is detto ugyanez. Ha néha találkozunk, megkérdi: „Hé, hé találkoztál az AKB-vel vagy valami hasonlóval? Hé, milyenek voltak?” (lol) Én meg csak azt felelem: „Ah igen, igen.”
T. Biztos azt mondanák: „Ahogy várható volt, aranyosak, ugye?” (lol)
R: Így van. Jaja. (lol) Én meg: „Na, miránk már abszolút nem is figyelsz”… (lol)
T: Hahaha. Igen, pontosan ez a helyzet. (lol)
R: Nem, nem, nem. Nem nagy tragédia, ha a GazettE-ról van szó, de a GLAY esetében már határozottan más a helyzet. Ha én lennék Teru-san unokaöccse, olyan büszke lennék! Ah, bocsánat, hogy a beszélgetés így kezdődött. (lol)
T: Miért? Jó ez, nem? (lol) Ez olyasmi, amiről csak ebben a beszélgetésben tudunk szót ejteni. (lol) Amúgy ez az első alkalom, hogy egy ilyen interjúban találkozunk, igaz?
R: Igen. Totál azt hittem, vissza fogsz utasítani.
T: Nem utasítom vissza a felkérést, ha Ruki-kun kér meg rá.
R: Örülök! Nagyon köszönöm!
Igazából tegnap is itt voltam Rukival és egyre csak erről a mai interjúról beszéltünk.
T: Ennyire lelkes? (lol) Nya, ezt örömmel hallom.
R: Tényleg nagyon izgatott vagyok. Téged igazán csodállak és mikor lehetőségem nyílt beszélgetni veled, azt gondoltam, hogy tiszteletreméltó ember vagy. Ezért volt, hogy már annak is nagyon örültem, mikor meghallottam, hogy azt mondod, elfogadod a meghívást erre a beszélgetésre. (lol) Mégis, sajnálom.
T: Hahaha. Miért kérsz bocsánatot? (lol)
R: Mikor hallottam a válaszod, hogy beleegyezel ebbe a beszélgetésbe, annyira meghatódtam és azt gondoltam: „Ahogy gondoltam, ő egy kedves ember.”
„A szívem mélyén érzem, hogy Teru-san tényleg kedves ember.” Tegnap óta egyre csak ezt mondogatja. (lol)
T: Hehe, kedves fickóként viselkedek, mert azt akarom az emberek azt mondják „kedves ember” vagyok a nyilvánosság előtt. (lol)
R: Nem, te nem csak megjátszod, Teru-san tényleg kedves ember!
Az, hogy Teru-san el tudott ide jönni a vendégedként, ez a legjobb ajándék, igaz Ruki?
R: Igen, valóban. Ez a legjobb ajándék. Kérlek, bánj velem kedvesen!
T: Te úgy szintén. Kérlek, bánj velem kedvesen!
R: Neeee…. Ahogy sejtettem. Ideges vagyok.
T: Nem kell idegeskedni. Habár most nagyon izgatott vagy, Ruki-kun, de eddig még egy koncertünkre sem jöttél el, holott nekem háromszor is volt alkalmam elmenni megnézni az ő koncertjeit.
R: Nem! Tévedés. Mindig is szerettem volna meghívást kapni a koncertetekre, de a programjaink minden egyes alkalommal ütköztek, így nem mehettem el. Tényleg csalódott voltam. Legközelebb mindenképp elmegyek!
T: Hahaha. Ok, semmi gond. (lol) Ez azért van, mert nagyon nehezen tudjuk összeegyeztetni a terveinket. Erről egyikőnk se tehet.
R: Sajnálom!… Mikor Teru-san legelőször jött el megnézni a koncertünket, az nem akkor volt, mikor Yoyogi-ban léptünk fel? (2008 április)
T: De, így van. Hirtelen lett egy kis szabadidőm és elmentem megnézni titeket..
R: Igen, olyan hirtelen jöttél, emlékszem akkor nagyon ideges voltam.
T: Az volt az a nap, nem kellett sok idő és máris jól kijöttünk egymással, igaz?
R: Igen.
Ti ketten hogy találkoztatok?
T: Aki-kun a SID-ből, az ivócimborám mondta, hogy be szeretné mutatni nekem a barátját, Rukit. Aztán meg a kiegészítőket áruló cégnél, a Modern Pirates-nél dolgozó régi ismerősöm is be akarta nekem mutatni Rukit. Így aztán, habár a SID-es Aki-kun is felhívta rá a figyelmemet, még azelőtt, hogy találkoztunk volna, már furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehet ez a megnyerő fiatalember, milyen kedves ember lehet.
R: Oh, nem….Hálás vagyok. Aztán bizony elmentünk együtt inni Asanuno bárjába, igaz?
T: Igen, igen. Az egy olasz bár. Igazán pompás hely volt. Nagy erőfeszítésünkbe került, mire megtaláltuk, szóval mikor már ott voltunk, gondoltuk valami jó bort kellene innunk. Az elejétől fogva, semmivel sem törődve egyik drága bort nyitottuk ki a másik után. Szörnyű volt, mindenki egyre csak ivott. (lol)
Nem szabadna túl sokat inni egy olyan drága helyen, mint az.
R: Ez így igaz. Nagyon, nagyon sajnálom…
T: Hahaha. Nem, ne már! Takuro is ott volt, nem? Mindenki annyira jókedvű volt, vagy 6 üveg bort kinyitottunk. (lol)
R: Igen…Ráadásul én késve érkeztem, de mire odaértem, Aki már bealudt. Akkor azt gondoltam, milyen udvariatlan egy srác!
T: Hahaha. Aki rendesen beverte a szundit, de tényleg. (lol) Azóta olyan, mintha sose lett volna időnk, hogy igyunk egyet vagy találkozzunk, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.
R: Igen. Megtiszteltetés. Köszönöm szépen.
Teru-san és Ruki is az énekes posztot tölti be most, de mindketten dobosként kezdtétek, igaz?
T: Így van. Himuro (Kyosuke)-san is dobosként kezdte és tényleg sok ilyen hozzá hasonló ember van, aki dobosból lett énekes, mert bizony annak az énekesnek, aki dobol, annak különösen jó a ritmusérzéke. Én magam ezt nem nagyon értettem, de körülöttem mindenki ezt mondta nekem. Ez abban is megmutatkozik, hogy ügyesen hozzák összhangba a dalszöveget és a ritmust. JIRO gyakran azt mondogatta nekem: „Pontosan abban a ritmusban énekeld a dalt, amiben a dobos is játssza!”
R: Minden bizonnyal, ez így lehet.
T: Ja. Különben a basszerosunk jelenleg a dobolást gyakorolgatja. Az a fickó tényleg keményen dolgozik.
R: Király! A mi basszerosunk, Reita sose lesz ilyen. (lol)
T: Nem, nem. Lehet, hogy 10 év múlva vagy még később, de elkezd majd beszélni róla. A mi esetünkben is ez csak nemrég tart. (lol)
R: Csodálkoznék (lol), de asszem a mi basszerosunk mostanában gitáron gyakorolgat.
T: Ah, én is elkezdtem akusztikus gitáron játszani kb. 2 évvel a debütálásunk után. Otthon azzal kezdtem, hogy beállítottam a különböző hangolásokat, de mióta gitározok a fülem fokozatosan hozzászokott a hangolásokhoz. Sokkal könnyebbé vált a hangnemválasztás. Természetesen az olyan énekes is nagyszerű, aki gitározik vagy zongorázik.
R: Huhúú (csodálattal) Valahogy úgy érzem pusztán a Teru-sannal folytatott beszélgetésből is sokat tanulok. Várható volt, hah.
T: Hát, bár ez mind nem más, csak hazugság. (lol)
R: Hahaha. Csak ne terjeszd! (lol)
T: Úgy vagy vele: „Azt hittem kedves ember…de nyilvánvaló, hogy nem az”! (lol)
R: Neeem! Szó sincs erről! Teru-san tényleg kedves ember.
Ruki san, kezdesz úgy hangzani, mint egy gyerek.
R: Ah, majd vigyázok (lol)
T: Hahaha. Viszont mikor találkozunk, sose beszélgetünk így a zenéről, ugye?
R: He? Valóban?
T: He? Sose beszélünk zenéről. A zene helyett több szó esik a zeneiparról, nem?
R: Ah, így igaz. Ahelyett, hogy a zenéről vagy azzal kapcsolatos dolgokról beszélnénk, inkább többet beszélgetünk a zeneiparról és arról, hogy mi a zene.
T: Azon a napon, mikor Asanuno-nál iszogattunk utána visszamentünk a lakásomra. Mikor megérkeztünk és megnézegettük a CD-imet, akkor tényleg pusztán a zenéről beszélgettünk.
R: Ja, olyan sok CD-d volt arra késztetett, hogy megkérdezzem: „Teru-san milyen zenét hallgat?” Aztán mutattál nekem egy csomó CD-t.
T: Ez így volt. Mondtam, hogy ezt meg ezt hallgatom, vagy valami ilyesmi, de aztán utána főleg arról beszélgettünk, hogy látjuk az élet nagy dolgait, nem?
R: De igen, Sokszor volt, hogy lelkesen megvitattuk ki hogyan látja, a zene miként változott. Azt hiszem, más mércével látjuk a dolgokat. Számunkra ez olyan, mintha nem értenénk semmit. Csak azok nem értik ezt meg, akik még nem tapasztalták meg, milyen, ha látod a zenei színteret. Ha nagyban nézzük a dolgokat, akkor tényleg sokat tanultam, viszont nem tudtam elképzelni miről szólt ez az egész (zeneipar). Erről az jut eszembe, mikor eljöttél az oszakai koncertünkre. Akkor éjjel a hotelben, ahol Teru-san meg mindannyian megszálltunk, Teru-san szobájába együtt iszogattunk, Teru-san, Takuro-san meg én. A koncert után elmentem enni Teru-sannal azt követően meg meghívott, hogy igyunk valamit a hotelben.
T: Ja, hiányoznak azok a pillanatok. „Takuro a szobámban iszogat, szóval át kéne jönnöd” – mondtam Rukinak. Véletlenül a GLAY is akkor koncertezett Oszakában csak két nappal később (előbb érkeztek Oszakába) szóval elmentünk megnézni a GazettE oszakai koncertjét. Mi hárman, Ruki-kun, én meg Takuro egészen reggelig beszélgettünk, arról, ki hogy látja a dolgokat. (lol) A GLAY már 19 éve van lankadatlanul a zeneiparban, így azt gondolom nem kevés átalakulásnak voltunk már tanúi. Mi megtapasztaltuk az analógról a digitálisra való átállást is. A felvételek kapcsán mi abból az időből jövünk, amit „yonpachi”-nak (48 Khz-ként ismert a felvételeknél használt kifejezés, ahol maga a felvétel 48 Khz/24 bit minőségben készül, de a CD-n a minősége már csak 44.1 Khz/16 bit) hívnak, ahol is a felvételekhez egy óriási szalagos magnót használtunk, aminek volt visszatekerő funkciója is. Azt hiszem, ha annak a korszaknak a módszereivel akarnánk most felvételeket készíteni, bármilyen furcsa is, de elég sokba kerülne.
R: Igaz, de volt idő, mikor pont azt akartam, hogy abban a minőségben készüljenek a felvételek.
T: Igen, volt egy időszak, mikor direkt így csináltuk. Mi bizony végigcsináltuk azt a korszakot, szóval sok a tapasztalatunk.
Volt olyan időszak is, amiben a legdrasztikusabb változás és fejlődés ment végbe, igaz? Ilyen pillanat volt pl. az analógról a digitálisra való átállás.
T: Így igaz. Mikor erről beszélgettem Ruki-kunnal, mialatt iszogattunk, a beszélgetés egyre hevesebb lett. „Van a hotelben valaki, aki ennek a témának nagy szakértője, szóval folytassuk az iszogatást a hotel szobámban!” – mondtam. Ha Takuroval vagyunk, felvillanyozódunk, akkor is belefeledkeztünk a mélyenszántó beszélgetésbe, amíg el nem jött a reggel (lol)
R: A hotelben mind egy szobában maradtunk egészen hajnali 4-ig. (lol) Akkor eléggé ideges voltam, ugyanakkor sokat tanultam tőletek.
T: A 90-es években debütáló banda tagjaiként, mi most egy ilyen „közép vezetői pozícióba” vagyunk. A nálunk idősebb generáció már létrehozta a maga világát, amiben azóta is keresik a módját, hogyan bővítsék a japán zene határait, mind a rock, mind más zenei műfajok terén. Volt misszionárius munka, aztán volt az ún. „zenei buborék” időszaka is. Abban az időben azt is megtapasztaltuk, hogy milyen az, amikor olyanokkal vagyunk körülvéve, akiknek jól fogynak a lemezei. A sok kiadvány csak úgy repkedett mi meg az örvény belsejéből néztük a bandákat. Sok érzés kerülgetett minket, mikor benne voltunk abban a forgatagban. Most, hogy magunk mögött hagytuk azt az időszakot, mondhatjuk azt is, hogy az életről alkotott személyes nézeteink is összekapcsolódtak. Ez az oka, hogy olyan szilárd vágyaink vannak, amiket nem engedünk ki a kezeink közül. És ha már valamit mondanom kellene a fiatalabb generációnak az ez lenne: „Van értelme a kitartásnak!”
R: Igen. Majd észben tartom.
T: Sokszor lesznek nehéz időszakok, de szeretném neked elmondani, hogy mi is azért vagyunk ott ahol vagyunk, mert sose adtuk fel. A bandák, akikkel közösen küzdöttünk az 1999-es és 2000-es években, egytől-egyig feloszlottak. JUGY, MARY, LUNA SEA mind feloszlottak. Mindeközben mi azt az utat választottuk, hogy tovább folytatjuk. Persze nehéz időkön mentünk keresztül, de ahogy mondtam, úgy döntöttünk, nem adjuk fel.
R: Igen. Egyszerűnek tűnhet, de valójában ez olyasmi, amit nem könnyű végigcsinálni.
T: Igen. Különböző problémák is adódtak. Meg voltak pillanatok, mikor a zene fokozatosan valami olyasmihez lett hasonló, mint a nyilvános szórakozás.
R: Beszéltünk erről akkor is, de nem értettem mit értettél az alatt, hogy „a zene olyan lett, mint a nyilvános szórakozás”.
T: A felettünk levő generációnál pl. a BOOVY-nál volt, hogy megnőtt a rajongók száma a koncertek során. Akárhogy is, mindenekelőtt a koncertezés a legjobb. Nagyszerű és lenyűgöző időszak volt és az azt követő időszak is az volt. Abban az időben a bandák bizony nem jelentek meg TV műsorokban, magazinokban vagy hasonlók. Viszont a mi időnkben a zene eljutott arra a pontra - ami az egész világon jellemző volt -, hogy éjszakai és reggeli műsorokban is szerepeltek együttesek. Úgy éreztem, a zene hajlott afelé a tendencia felé, hogy a nyilvános szórakozás eszközévé váljon.
R: Igen, igen. Értem. Viszont az egy csoda, hogy a GLAY is szerepelt TV műsorokban, de a GLAY-ről alkotott képem alapján sose gondoltam, hogy a zenétek a nyilvános szórakozás felé tendálna. Igaz, annak a korszaknak az előadói, akik nem jelentek meg a TV-ben, csodálatraméltóak voltak. Most viszont, ha mi akármikor szereplünk a TV-ben egyből úgy érzem, mintha egy japán nappali közepén lennénk. Olyan, mintha az imidzsünk teljesen megváltozna. Azon tűnődöm, miben különbözik. Mindig is azt gondoltam, ez nagyon furcsa dolog.
T: Igen, igen. Értem, abszolút értem, amit Ruki-kun próbál mondani. Azt hiszem régen volt néhány olyan zenei műsor, ami tényleg pusztán a zenéről szólt. Sok olyan műsor volt, ami tényleg a zenét mutatta be, de aztán olyan zenés műsorokat készítettek, amik inkább a beszélgetésre fókuszáltak, mintsem magára a zenére. A mostani korszakra is egyre inkább ez a tendencia jellemző. Az irányelvet, mely szerint a banda lelke a hangzás lassan felváltja a bálványok világa. Így változik a zenei korszak. A mi időnkben még a banda hangzása volt az alapja mindennek. Sok olyan műsor volt, amelyek abszolút a zenére koncentráltak, műsorok ahol megmutathattuk a zenénket. Mostanában olyan, mintha már nem lenne igazi zenei műsor. Ha Ruki-kun szeretné tudni milyen ez az érzés, azt hiszem volt egy-pár régi zenés műsor, ahol láthattad, hogy a mi imidzsünk nem változott.
R: Értem. Gondolom.
T: A mostanában futó, nagyon kevés zenei műsorban azt hiszem, azt tartják a legérdekesebbnek, ha a beszélgetésen van a hangsúly. Még ezekben a műsorokban is, mivel olyan műsort akarnak készíteni, ami sokakat megérint, és azt akarják, hogy sokan élvezzék a műsort – nem mintha ellene lennék, vagy nem mintha neked se szabadna hogy ez tetszen – de a bandák szemszögéből nézve bizony más lesz az imidzs, ami átjön. Nem gondolod? Ilyesfajta aggodalmaim vannak. Most akkor ez megtévesztés, vagy nem? Ez is a banda hatáskörébe tartozik, hogy hogy kezeli. Meg ilyenek.
R: Azt hiszem értem. Igen (egyetértően) Még egy új dolgot tanultam. Pontosan így van. (komolyan)
T: Hogy mi miért nem szerepeltünk a TV-ben? Azért, mert volt idő, mikor úgy gondoltuk, nincs értelme, ha nem tudjuk átadni az üzenetünket. Mert ugye mindent egyetlen számba kellett belezsúfolnunk. A mai napig zenélünk. Ilyen hosszú zenei pályafutással a hátunk mögött nőtt az olyan daloknak és dalszövegeknek a száma, amik komoly mondanivalót hordoznak. Ezért van az, hogy a dalaink hosszabbak lettek, de amíg létezik ez a dolog, amit „adásidőnek” hívnak, nem adhatunk elő teljes egészében egy 4 perces számot, mert csak 2 percet adnak egy előadásra, és egyre csak rövidítik ezt az időt, ami már csak arra elég, hogy egy rövidebb számot játszunk el. Az üzenet, amit közvetíteni szeretnénk pedig a felére csökken és végül nem tudjuk átadni a mondanivalónkat. Arra késztet: Nem énekelhetem ennek a résznek a dalszövegét és ebből következően nem tudok kapcsolatot teremteni ezzel a dalszöveg-résszel, ezért nem fogom tudni közvetíteni a dal üzenetét.
R: Értem. Az adásidő rövidsége miatt, ja.
T: Igen. Elkezdtünk kételkedni és azt gondoltuk „Mi a franc?!” és attól a pillanattól fogva befejeztük a TV-s szereplést. Igaz a staffosok és a keményen dolgozó csapatunk gondolt ránk és megtettek mindent, hogy elérjék, hogy a 2 perces időkorlátot 3 és fél percre hosszabbítsák. Milyen hosszúnak kéne lennie, hogy lenne jó? Addig egyezkedtek, amíg mindenki egyet nem értett. Az ilyen tapasztalatokkal egyre toleránsabbak lettünk.
R: Értem. Azt hiszem, ezek azok a szavak, amik egy sokat tapasztalt ember szájából hangzanak el. Érzem a szavaid súlyát és azt is, hogy mennyire toleráns vagy. Mi még nem értük el ezt a higgadtságot, nem vagyunk ilyen toleránsak. Úgy érzem, még mindig nagyon nem vagyunk jók.
Azt hiszem ez talán kapcsolódik a mai beszélgetésünkhöz. Gyerekorrunkban sok olyan művészre és zenészre néztünk fel, mint GLAY-san, de sok olyan is volt, aki megrendítette a hitünket. Mint mikor a fő cselekményszál ismétlődik. Tisztelem őket, de nekem személy szerint az ilyen emberekről a Showa időszak (olyan bandák/emberek, akiket meglehetősen konzervatív gondolkodás jellemez) jut eszembe. Az, aki így gondolkodik, a Showa időkből való. Tényleg, önkéntelenül is szeretem ezt a Showa feelinget. Azt hiszem, a mestereink szemszögéből mi még mindig fiatalok vagyunk, de valahogy azt is észreveszem, hogy a mai fiatal generációból nem sok embernek van ez a meggyőződése. Teru-san, ha össze kéne hasonlítanod a mostani zenészeket a múltbeliekkel, lenne különbség?
T: Hmm. Azt hiszem ha a GLAY-t nézzük, furcsa mód mi képtelenek voltunk arra, hogy megváltoztassuk a zenénket. Nem vagyok biztos azzal az ún. meggyőződéssel kapcsolatban, de úgy gondolom, bátran beszélhetek azokról, akik azt csinálnak, amit akarnak. Lehet, hogy mi sokféle zenét kipróbáltunk, de a szívünk mélyén a popos rock-ot szeretjük igazán. Habár 20 év telt el, de mi négyünknek valószínűleg a pop-rock az alappillére. Ha új album készítésén gondolkodtunk, egyértelműen erre a pillére támaszkodtunk. Szerintem akárhogy is, de ha valaki elveszíti a fókuszpontot, akkor számtalan dolgot kipróbál, de végül minden kísérlete kudarcba fullad. Természetesen az embereket érdeklik a trendek. Néha szerintem ezért akarják utánozni a másikat és ezért akarnak képbe lenni azzal, hogy épp mi népszerű. A zenében pl. ha néhányan megpróbálják beleépíteni a zenéjükbe a rock-ot csak amiatt mert az épp népszerű a fiatalok körében és rá vannak izgulva, és amint látják milyen hatást érnek el vele, egyből megváltoztatják a zenekar irányelvét és hasonlók. Ha valaki ezt teszi, szerintem az kudarcot fog vallani.
R: Igen, igen, igen. Én is így gondolom. Egyetértek ezzel. Tényleg. Meg szerintem nagyon fontosak azok, akik mindig hisznek bennünk.
T: Igen, szerintem is. Három GazettE koncerten voltam. Csodásak az olyan szenvedélyes együttesek, akik el tudják varázsolni a fiatalokat, de végül a rajongók felnőnek, saját családjuk lesz. A mai fiatalok majd 20-as és 30-as éveikbe lépnek. Most ezek a gyerekek, akik eljárnak a koncertjeinkre, hogy fogják folytatni? Hogy öregszenek majd meg? A GazettE rajongók fölött is eljár majd az idő, de hogyan? Szerintem ti olyan bandává váltatok, ami képes ezeken a dolgokon is elgondolkodni. Még ha a zenészlét nem is változik, a dalszöveg, a vezérmotívum megváltoztatásával, vagy azzal hogyan fejezed ki, szerintem más lesz attól függően is, hogy az emberek hogyan értelmezik.
R: Így igaz. Értem.
T: Szerintem egy zenekarnak ilyen módon kell fejlődnie. Amikor tinikkel találkoztunk, úgy éreztük az ő életük egy kicsit a mi életünk része is lett. Mikor így tudsz érezni, akkor szerintem a saját önbizalmad és az együttesé is fejlődik.
R: Igen. Teru-san, már a kezdeteknél is így érezted?
T: Nem. Még 1999-ben sem, amikor 200 ezer ember előtt játszottunk.
R: Tényleg?
T: Igen. Túlságosan el voltunk szállva abban a pillanatban.
R: Igazán? Én személy szerint tényleg éreztem a rajongók iránti szeretetedet. Ez különösen igaz a GLAY-re. Ti vagytok az a banda, amelyik szívből szereti a rajongóit. Ez a kép él bennem rólatok.
T: Köszönjük. Azokban az időkben még mindig el voltunk szállva magunktól, vagyis inkább nem érzékeltük a valóságot. Körülöttünk minden gyorsan változott, így nem voltak konkrét érzéseink.
1999-ben ünnepeltétek a 11. évfordulótokat, ugye?
T: Nem. Idén 19 éve, hogy debütáltunk, szóval akkoriban az az 5. évfordulónk volt, nem?
A GLAY 1988-ban alakult Teru-sannal és Takuro-sannal az élen, nem?
T: Ah, értem. Te a megalakulásra gondoltál. Igen, ha azt az időszakot is beleszámítjuk, akkor az a 11. évfordulónk volt. 1988-ban mikor először belevágtunk Takuro-sannal mi még gimisek voltunk. (lol) Nem tudom helyénvaló-e azt mondani, hogy az a megalakulásunk kezdete. (lol)
A GazettE is fenállásának 11. évfordulóját ünnepli az idén.
T: Ah, igazán?
R: Igen, de nálunk a 11 évvel ezelőtti megalakulást kétségkívül nem kellene a banda megalapításának tekinteni. (lol) Azt mondtuk komolyan gondoljuk a zenekar alapítást, de igazából csak egy rendezetlen, mondhatni nevetséges banda voltunk. (lol)
T: Hahaha. Na, akkor kezet foghatunk (lol) Viszont ha a debütálásunk pillanatától nézzük, akkor idén a 19. évfordulónkat ünnepeljük. 1994 májusában debütáltunk a RAIN c. számunkkal.
R: Igen, az első GLAY lemez, amit vettem a RAIN volt.
T: Köszönjük. A RAIN-nek Yoshiki-san volt a producere. Egy ilyen nagy névvel együtt dolgozni nagyon sokat nyomott a latba.
R: Totál megértem. Akkoriban a RAIN lett a betétdala Yamato Takeru c. toho filmnek, ugye? Emlékszem a stáblistában a GLAY neve mellett, a producer Yoshiki-san neve sokkal nagyobb betűkkel szerepelt. Emiatt először azt hittem, az X Japan új lemezt adott ki, így elmentem a CD üzletbe. Megvettem a RAIN-t, meghallgattam és azt mondtam: „Király ez a GLAY!”
T: Yoshiki-san népszerűségének köszönhetően 80 ezer példányt adtunk el a debütáló lemezünkből.
R: Tényleg? 80 ezer példány a debütáló lemezetekből? Ez igazán lenyűgöző.
T: Igen, viszont Yoshiki-san nélkül a második kislemezünk, a Manatsu no Tobira eladási mutatója 20 ezer példányra csökkent.
R: A Kanojo no Modern hányadik kislemezetek is volt? A harmadik?
T: Igen. Először paráztunk, mert a MEN’s 5 is ugyanakkor adta ki a kislemezét. Attól féltünk, mi lesz, ha mi veszítünk.
R: Hahaha
T: Most már jót nevetünk rajta, de akkoriban őszintén aggódtunk. (lol)
R: Persze. (lol) Nem akartatok veszíteni, igaz? (lol)
T: Most komolyan azt hittem, ha alul maradunk, nincs más választás, csak a feloszlás. (lol)
R: Értem (lol) Most az a divat, hogy azokat a lemezeket veszik meg, amik népszerűek, de hogy volt korábban?
T: A mostani divattal ellentétben akkoriban azt a lemezt vették meg, ami tetszett nekik. Mikor diákok voltunk nem volt más médiaforrásunk csak a rádióból értesültünk számokról. Beszéltem az egyik barátommal, aki a sulirádiót vezette és azt mondtam neki: „Király volt az a szám, amit tegnap játszottál!” Megengedte, hogy meghallgassam a rádiófelvételt és aztán így ismertem meg egyre több bandát. Így találtam rá a Buck-Tick-re is.
R: Valaha én is vettem fel rádióműsorokat.
T: Te is? Jó volt, nem? Azok a bandák, akiket így megismertem, egyre többet szerepeltek magazinokban, TV műsorokban és ez boldoggá tett. Ezek a dolgok nagyon érdekesek voltak, hah.
R: Megértelek. Olyan jó volt kutatni azokról az együttesekről, amiket még nem ismertem.
Habár Ruki fiatal, meglepő módon olyan, mintha a Showa időből jöttél volna, hah. (lol)
T: Hahaha. Így van. Csodás Showa srác vagy, Ruki-kun. (lol) Manapság mindent könnyedén megkereshetünk az interneten. Most annak a korszakát éljük, hogy azért hallgatsz meg dalokat, mert énekelni akarod azokat a karaoke bárokban, igaz? Régebben ennek olyan feelingje volt, hogy olyannak akartál tűnni, aki ismeri a zenét.
R: Ja, Akkoriban miután meghallgattam a kedvenc előadóimat a rádióban, egyből lecsaptam az összes CD-jükre. Izgalmas volt, mikor suliban arról beszélgettünk: „Ismered őket?”
T: Igen, ismerem azt az érzést. (lol) Valahogy úgy vélem csodás, ahogy megmutatkozik a zene múltja.
R: Szerintem is.
T: Ruki-kun rajongói és a GazettE rajongók boldogok lehetnek, hogy ezen interjú segítségével visszanézhetik és megismerhetik a Showa időszak együtteseit.
R: Így van, de én személy szerint még mindig úgy gondolom, mi gyerekek vagyunk. Ez azért van, mert látom milyen lenyűgöző Teru-san és a többiek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése